Elgondolunk valamit és szeretnénk, ha az úgy történne, ahogy mi elképzeljük. Aztán csalódottan vesszük tudomásul, hogy másként alakulnak a dolgaink. Dühösek leszünk, mert félreértettünk valamit, vagy minket értettek félre.

A második világháború alatt sok fiatal nő ismerkedett meg idegen országbeli katonákkal. Azt hitték, hogy boldogok, elvárták, hogy majd a kapcsolatuk tovább él. Voltak olyanok, akik annyira szerelembe estek, hogy rövid ismeretség után házasságot kötöttek. Így történt ez egy fiatal ausztráliai hölggyel is. Az angliai fiatalember a háború végén néhány napot tartózkodott Ausztráliában, amikor megismerkedtek. Az esküvőt a lány unszolására tartották meg. Néhány nap múlva véget ért a háború, ezért a katona visszatért szülőföldjére. Pár hónappal később a boldog feleség Angliába utazott, hogy végre együtt élhessen élete párjával. A hajón azonban értesítést kapott tőle, hogy ő már házas és két gyereke is van. Várni fogja ugyan a kikötőben, lakást vesz neki és találkoznak majd hetente, de a családját nem akarja elhagyni.

Azt mondjuk: – jó, jó, de ez egy régi történet.

Napjainkban a történetek változnak, de ugyanúgy, mint régen vannak félreértések.

Ismerős helyzetek. Igaz? Sokan még mindig nem hiszik el, hogy a munkahely is törékeny, jó ha van tartalék pénzük. Hányszor látni, hogy akár hitelbe is vásárolnak karácsony előtt, mert azt hiszik, hogy ha abban a percben minden stimmel, úgy lesz majd később is. Akkor nem tudnak másra gondolni, csak a vágyaikra, aztán, amikor nem jön be az elgondolásuk mindenki hibás, rossz. Aztán ott a csalódás. Sírás, panaszkodás. Kapkodás, hogy most mit kéne csinálni. Jönnek a vádaskodások. Elvárják a segítséget, mert szorult helyzetbe kerültek, aztán következik a szitkozódás, ha nincs segítség, vagy a segítség nem  az elvárásaiknak megfelelő.

Például itt van az autóhitel. Amikor az autónkat vásároltuk azt tanácsolták, hogy ne forintban, hanem svájci frankban vegyünk fel hitelt, mert jobban járunk majd. Elhittük, mert jónak tűnt az ajánlat.  Elhittük és elvártuk, hogy az úgy lesz, ahogy az ügyintéző mondta. Ki gondolta akkor, hogy majd devizaválság lesz, hogy munkanélküli leszek, hogy az autót kisebbre cserélni, vagy eladni csak nehezen, veszteséggel lehet majd. Sok-sok fejtörést okozva.

Ismerős helyzetek. Igaz? Sokan még mindig nem hiszik el, hogy a munkahely is törékeny, jó ha van tartalék pénzük. Hányszor látni, hogy akár hitelbe is vásárolnak karácsony előtt, mert azt hiszik, hogy ha abban a percben minden stimmel, úgy lesz majd később is. Akkor nem tudnak másra gondolni, csak a vágyaikra, aztán, amikor nem jön be az elgondolásuk mindenki hibás, rossz. Aztán ott a csalódás. Sírás, panaszkodás. Kapkodás, hogy most mit kéne csinálni. Jönnek a vádaskodások. Elvárják a segítséget, mert szorult helyzetbe kerültek, aztán következik a szitkozódás, ha nincs segítség, vagy a segítség nem  az elvárásaiknak megfelelő.

….és egy mai történet:  több munkahely is „ajánlási pénzt” fizet azoknak, akik új embereket hoznak a céghez. Ez történt az általam leírt esetben is. Az egyik ismerőst a barátnője beszélte rá, hogy menjen a cégéhez dolgozni. Megígérte, hogy az ajánlási pénznek a felét neki adja, ha munkát vállal a vállalatánál. Az ismerős előre örült a „talált” pénznek, gondolatban már el is költötte. Aztán telt múlt az idő. A barátnője lett a főnöke is egyben. Egymás mellett dolgoztak. Egy idő után rákérdezett, hogy mi van az ajánlási pénzzel. A pénzt megkapta ugyan, az ígéret elszállt. Amit megbeszéltek meghiúsult. Az ismerősöm azt hitte, hogy a barátnője megbízható. Csalódott volt és szomorú. Nem volt az olyan sok pénz, harminc-negyvenezer között. Nem a pénz nagysága, hanem maga az elv miatt. Elvárta volna, hogy az ígéretet betartsák. Botrány lett belőle, a barátok ellenségekké váltak pár tízezer forint miatt. Később, ha rendeződne is a kettőjük viszonya az emlék a barátságot beárnyékolná.

Ilyenkor az a legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk az elvárásokat elillanni. Ha belementünk egy szituációba és a másik nem tartja be az ígéretét higgadjunk le és ne törődjünk vele. Miért? Mert a haragunkkal nem oldódik meg semmi, saját magunknak viszont ártunk vele, nem is keveset. Jusson eszünkbe, hogy mi választottuk az egyezkedést, nem kényszerített rá senki. Kár idegeskedni.  Általában jobb kerülni az olyan szituációkat, aminek kétes a kimenetele. Ezzel kizárhatjuk, hogy később fájjon a szívünk.

A fenti történetekben a lány azt hitte, és azt várta, hogy boldog házassága lesz, aztán jött a rideg valóság. A devizahitel felvételénél azt hittük, hogy milyen jól járunk majd, aztán ráfáztunk miatta. Az ajánlási pénzből azt hitte az ismerősöm, hogy megkapja a megbeszélt összeget, de nem kapott egy vasat sem.

Egy gondolatban összegezve:

Hiába a hit, az elvárás, ha az események másként alakulnak. Jó ha tudomásul vesszük, hogy mi vagyunk a felelősek mindenért, ami velünk történik. Ha egészségesen szeretnénk élni és nyugalmat akarunk, a hiteinket és az elvárásainkat nagyon vizsgáljuk meg. Az a legjobb, ha senki felé nincsenek igényeink, így csalódás sem érhet. Ha pedig az elvárásunk meghiúsult ne bánkódjunk, hanem gondoljunk arra, hogy ez a tanulópénz, amit meg kell fizetnünk. Mert, mi változik, ha kiborulunk is? Milyen állapotba kerülünk általa? Megéri? Gyorsan higgadjunk le inkább és próbáljunk minél kevesebb veszteséggel kikerülni az adott helyzetből. Ne várjuk, hogy más majd megold bármit is helyettünk. Olyan tervünk legyen, amit saját magunk meg tudunk valósítani, ami rajtunk múlik.

Ha további bejegyzéseket is szeretnél olvasni kattints ide.  >>>>>>>>>>>