„ A szó megállítható, a hatás nem” Tatios

„Tudj megbecsülni mást. Nincs olyan ember, akitől ne
tanulhatnánk valamit, és nincs olyan kiválóság, akinél kiválóbb ne volna.”
Gracián

Amikor boldogok vagyunk és örülünk, hogy a másikkal lehetünk
éreztetjük-e? Kimutatjuk nagyra becsülésünket? Rászánunk a drága időnkből, hogy
meghallgassuk, beszélgessünk? Lehet velünk természetes, vagy minden percben
rászólunk valamiért, mert szerintünk másként van?

Akiket tisztelünk, szeretünk, mennyire becsüljük meg?
Kimutatjuk a szeretetünket, nagyra becsülésünket? A jóra irányítjuk a figyelmünket
minden nap, ahelyett, hogy a másikat ostorozzuk? Mit gondolunk, ami most fontos
számunkra mennyire fog minket érdekelni pár hónap vagy év múlva?

Elfoglaltságunkban mennyire érezzük a megbecsülés
fontosságát?

Sokszor hirtelen reagálunk. – Már megint….. mondjuk és észre
sem vesszük talán, hogy a másik emberben milyen mély sebet ejtünk.

Aztán, ha másként viszonyul már hozzánk, sértve érezzük
magunkat. Gondolom másnak is rossz érzés ha elkerül, nem szól hozzánk vagy
esetleg gorombán válaszol kérdéseinkre. Ilyenkor bizonyítva látjuk az
igazunkat. Ilyen, meg olyan… Ezt mondtam…..Már megint kezdi… Már megint a régi
lemez…..  Érzékeny, sértődős, már nem
olyan, mint régen …és nem is jut eszünkbe, hogy mi provokáltuk ki a
viselkedésünkkel és azzal, amit és ahogyan mondtunk.

Ha nem vigyázunk eléggé, egyre több esetben előfordul és
befelé fordulók, sötéten látókká válunk. Megkeseredünk, kerül bennünket az
öröm. Mert a visszajelzések fontosak, hogy szeretnek bennünket, elismernek. Ezek
adnak erőt, ettől leszünk egészségesek és vidámak.

Érdemes kedvesnek és megértőnek lenni? Szerintem igen. Így lehet
megérni azt, amit én is, hogy velem is elnézőbbek és kedvesebbek.

Egy kis odafigyeléssel csodákat művelhetünk.  

Fontos az a gondolat, hogy „Le ne menjen a nap a te
haragoddal!”.

Persze tudom, vannak súlyosabb dolgok is, ami fáj, amit nem
lehet csak „úgy” lenyelni. Ez igaz. Az, hogy mi a válaszunk az eseményekre az
viszont tőlünk függ.

Eszembe jutott egy régi történet, amikor az elválás sajnos
nem békében történt.

Ez a történet valóságos, ismertem a házaspárt és nagyon
megrázott az esetük.

Élt jó pár évvel ezelőtt egy házaspár. Két felnőtt gyermekük
már elköltözött hazulról. Kettesben éltek, de folyamatosan marták egymást. Egy
helyen dolgoztak, a férfi művezetőként, a felesége beosztottként. Híre járta,
hogy a férfinek barátnője van. A feleség, hogy ne maradjon adós hamar talált
magának egy vigasztalót. Ezt a férje megtudta és ezen veszekedtek folyton. Azt
hitted én nem találok magamnak szeretőt? Te úgy, akkor én meg így … – vágta a
fejéhez az asszony. A férj rettentően féltékennyé vált. Kis idő múltán aztán
annyira beteg lett, hogy már nem járt munkába sem. Rokkantként otthon
tett-vett. Egyik este az asszony éjszakára ment dolgozni, de előtte megint
csúnyán összevesztek. A férje azt mondta neki: – Megállj Rózsi (a neveket
megváltoztattam), még jó lennék neked! Reggel, amikor hazatért a munkából
szólongatta a férjét: – Pista, Pista, megjöttem! De az csak nem felelt. A
fürdőszobában a kádban talált rá, már nem élt. Szívroham vitte el, ami azonnal
halálos volt. A feleség hónapokkal később sem tudott beletörődni férje
elvesztésébe. Magát okolta folyton. Addig-addig, amíg ő maga is olyan súlyos
beteg lett, hogy már nem lehetett segíteni rajta. A férje után két év múlva ő
is meghalt. 

Szélsőséges eset, tudom. De gondolkodásra érdemes? Igaz?