Biztos mindenki ismeri azt a közmondást, hogy „Jótett helyébe jót várj!”

Arra gondoltunk-e, hogy mit mondanánk akkor, ha valaki megkérdezné, hogy mi milyen jótettet vittünk véghez életünk során? Érdekel bennünket, hogy valaki szükségben van-e? Meglátjuk-e mások baját, támaszért hozzánk fordulhatnak-e? Lenne mit felsorolni? Vagy, mint általában lesöpörnénk a kérdést azzal, hogy nem érünk rá ilyen dolgokkal foglalkozni? Türelmünk sincsen arra, hogy mások nyomorával foglalkozzunk?

Vajon kivel, milyen szituációkban szoktunk jót cselekedni? Szeretteinkkel, barátainkkal, rokonokkal, munkatársakkal, vagy akár idegenekkel is? Filózunk-e néha azon, hogy miért részvétlenek az emberek? Hogy talán csak azt kapjuk vissza, ahogy mi is másokkal törődünk, viselkedünk?

Tetteinkért elvárjuk, hogy jót kapjunk vissza. Ha azt tapasztaljuk, hogy nem törődnek a bajunkkal, szükség esetén nehezen kapunk segítséget, zokon vesszük. Morcosak leszünk, kerüljük az embereket és lelkileg egyre rosszabb állapotba kerülünk.

Egyáltalán mit várunk az emberektől? Jót? Sajnos egyre többször hallani ennek az ellenkezőjét.

Egy kis szösszenet: pár hete számomra ismeretlen városban jártam. Bár interneten keresztül utána néztem a tömegközlekedésnek, amikor a helyszínen voltam nem tudtam merre kéne mennem. Egy jól szituált hölgy jött velem szemben. Úgy gondoltam, hogy ő majd segít nekem eligazodni. Így hozzá fordultam tanácsért. A nő rám sem nézett, meg sem hallgatott, hanem csak nagy léptekkel ment tovább. Rosszul esett. Rendesen voltam felöltözve, a megszólításom udvarias volt. Mi a baja mégis? Legalább annyit mondhatott volna, hogy „sietek”, vagy „nem tudom”, vagy ehhez hasonlót, de nem. Ő láthatóan idegesen ment és ment tovább. Mit csináljak? Csak segít valaki? Egyszerűbb, mint a telefont tanulmányozni. Aztán jött szerencsére egy másik hölgy, aki rám mosolygott, türelmesen meghallgatott, majd kedvesen megmutatta és pár szóban elmondta merre is találom meg, amit keresek.

Ha mi nem segítünk, hogyan várhatjuk el és miért várjuk el magunkkal szemben a méltányos eljárást?

Ha a boltban, a buszon, a munkahelyen, de akár a családunkban nem törődünk a körülöttünk élőkkel, csak saját magunkkal mit várhatunk másoktól? Ha nem kérdezzük meg, hogy milyen gondjuk van, hogy tehetünk-e értük valamit, hanem inkább elkerüljük őket, mert morcosak? Csodálkozunk rajta, hogy ők is kifogásokat keresnek majd és inkább elkerülnek bennünket?

Szeretem az embereket és szívesen segítek nekik. Általában vissza szoktam kapni a kedvességet. Van úgy hogy nem attól, aki felé nyújtottam, hanem sokszor olyanoktól, akitől nem is számítottam rá. Ezek apró dolgok mégis nagy a jelentőségük.

Egy tizenötéves kamasz fiú szaladt a Duna parton. De jó, végre csobbanok a vízben és lehűtöm magam. A rakpart egy félreeső helyén levette az ingét, a nadrágját, a zokniját, a cipőjét és élvezettel a vízbe vetette magát. Kellemes volt a víz, remekül érezte magát. Aztán meglátott távolban egy hajót.  Nem gondolt rosszra. A víz fodrozódni kezdett, majd egyre nagyobbak lettek a hullámok. Próbált kifelé tempózni, nem sok sikerrel. A hullámok visszavetették. Ritkán úszott, akkor is főleg strandokon.  Sodródni kezdett, majd segítségért kiabált. A rakpart felső részén egy férfi kerékpározott. Meglátta a vízben a kapálódzó fiatalembert. Ledobta a járművet és futott, futott, egyenesen addig a helyig, ahol a szerencsétlenség volt. Belevetette magát a vízbe, életét kockáztatva odaúszott a bajba jutotthoz, majd a már-már elmerülő fiatalembert kihúzta a vízből. A srác sok vizet ihatott, lefektette a földre. Dőlt belőle a víz, öklendezett. Addigra már több járókelő is előkerült. Rendőrért kiabáltak. A fiú jobban lett. Megijedt, hogy mit fognak a szülei szólni, ha megtudják mi történt vele. Így felugrott és elszaladt. Sose tudta meg, ki volt a megmentője. Ez a történet apámmal esett meg. Ha nincsen a kedves idegen ma nem írhatnám meg ezt a történetet. Apám sose felejtette el megmentőjét. Ő úgy adta vissza a segítséget, hogy amikor tehette mindig segített az embereken.

Egy másik történet is eszembe jutott írás közben. Ezt az interneten olvastam jó régen. Feljegyeztem, mert megható és tanulságos. Gyönyörű példája annak, hogy nagy dolgokban is visszakaphatjuk a jót, ha mi magunk is jót cselekszünk.

Élt egyszer Skóciában egy Fleming nevezetű szegény farmer. A mocsár mellett dolgozott éppen, amikor kiáltást hallott a láp felül. Egy kétségbeesett fiút látott, aki menekülni próbált, de egyre mélyebbre süllyedt és a fekete iszap már derekáig fogva tartotta. Borzalmas látvány volt, a biztos halál várt rá. A derék ember megmentette a fiút.

Másnap a kiszabadított fiú nemesember apja elment a szegény farmerhez, hogy kifejezze mennyire hálás a kimentésért. Hálájának jeléül pénzt akart adni, azonban a szegény ember csak legyintett rá. Ekkor észrevette a farmer fiát. A nemesember felajánlotta, hogy pénz helyett, hálája jeléül olyan oktatást szeretne biztosítani a fiúnak, amiben az ő fia is részesülni fog. Ezt az ajánlatot elfogadta a szegény ember. A fiú jól tanult. A nemesember jóvoltából a legjobb iskolákba járt. Orvosi diplomáját Londonban szerezte. A szegény farmer fia Sir Alexander Fleming volt, aki a penicillin feltalálásával világhírűvé vált.

Évek teltek el, amikor a nemesembernek a fia, aki megmenekült a lápból tüdőgyulladást kapott. A beteg férfit úgy hívták, hogy Sir Winston Churchill. Életét a penicillin mentette meg. A nemesember, aki a tanulási költségeket fizette ilyen módon kapta vissza a jóságát. A biztos haláltól mentette meg fiát a gyógyszer.

Ne másoktól várjuk el a jó cselekedeteket, kedvességet. Tegyük meg mi az első lépést önzetlenül, elvárások nélkül. Legyünk figyelmesek, előzékenyek, élenjárók a segítőkészségben és a jólelkűségben.

Miért?

Mert, az a javunkat fogja szolgálni. A közérzetünk  jobb lesz tőle. Az önzetlen cselekedet csodás. Ilyenkor szívünk mélyét melegség érzete járja át. Pozitív energiával töltődünk fel és szebbnek látjuk majd a monoton hétköznapokat is általa.